Talán páran még emlékeztek Stephen Collins-ra, a Hetedik Mennyország lelkész apukáját alakító színészre. Erre a kedves arcú, jóképű férfira, aki 11 évadon keresztül formálta meg sokunk vágyott apafiguráját és a tökéletlenül tökéletes családját. Anyuka, apuka és öt gyerek. Mindenki megtalálta azt a szereplőt, akivel könnyedén azonosulni tudott. De vajon arra emlékszik-e valaki, hogy Stephen Collins-ról 2014-ben kiderült, hogy kiskorú lányokat abuzált, zaklatott szexuálisan? Tizenegy-két éves kislányokkal elégítette ki szexuális vágyait. Borzalmas még olvasni is, ugye?
Biztos vagyok benne, hogyha belegondolsz, hogy mit tennél azzal az emberrel, aki azt a gyereket bántaná, aki a szíved kicsi kincse, belőled is előtörne az anyatigris/ apatigris. Kérlek, ha szeretnél tenni valamit azért, hogy jobban védelmezhesd a gyerekeket, akkor
ne engedd meg magadnak a naivitás és félrenézés luxusát.
Hogy mit értek ez alatt?
Elsősorban azt, hogy ne kapaszkodj abba a gondolatba, hogy „velem/ velünk, az én gyerekemmel ez sohasem történhet meg”. Ez az egyik legveszélyesebb önámítás. Ha ilyen szinten eltolunk magunktól egy gondolatot, pont attól a lehetőségtől fosztjuk meg magunkat, hogy szembenézhessünk és felkészülhessünk az esetleges bajra. Bármilyen nehéz, merj gondolkodni arról is amitől félsz vagy rettegsz.
A szexuális bűnelkövetők nem néznek ki szörnyetegnek. Gyakran átlagosan kedvesek, barátságosak, pont annyira, hogy senki se feltételezzen róluk rosszat. Gondoljatok bele: ha a gyereked közelébe próbálna jutni egy rossz arcú, fenyegető kisugárzású alak, engednéd? Persze, hogy nem! Feltűnne, egyből, bekapcsolna a belső riasztórendszered. Ha nem olvadnának bele a természetes környezetbe, akkor nem tudnának észrevétlenül a gyerekek közelébe jutni.
Ha valami vagy valaki rossz érzéseket kelt benned, akkor hallgass az intuíciódra. Ne hessegesd el! Kérd ki egy hozzád közel álló személy véleményét, akiben megbízol, aki támogat és szeret téged annyira, hogy nem néz hülyének.
Higgy a gyereknek! Hallgasd meg őt.
Ne cáfold egyből, hogy „Jaj kicsim, biztos álmodtad!” A gyerekek, ha teret adunk nekik, a saját kifejezéseikkel van, hogy beszélnek az őket ért „különös élményekről”. Sajnos nem mindig. Van, hogy meg vannak félemlítve és van, hogy szavaik sincsenek arra, hogy elmondják mi történt velük.
Nagyon fontos, hogy már kisgyermekkortól (másfél-két éves kortól) beszélgessünk a gyermekkel a testéről. Három-négy éves kor körül alapból is kinyílik a gyermeki kíváncsiság, érdeklődés a saját teste és más teste iránt. Felettébb érdekli őket, hogy „kinek milye van”. Ha nehéznek érezzük a témát, nagyon jó – kifejezetten kisgyerekeknek szóló – könyvek érhetőek el már a témában. Érdemes belelapozni ezekbe a könyvekbe, beleolvasni. Amelyikkel szülőként tudunk azonosulni, amelyikről el tudjuk képzelni, hogy együtt a gyerekkel nézegetjük, olvasgatjuk, azt szerezzük be.
Végezetül, szintén nagy segítség lehet a Kiko és a kéz című mesekönyv, mely a „fehérnemű szabályról” szól, mellyel megtaníthatjuk már a kicsi gyerekeknek is, hogy mit szabad tenni a testükkel és mit nem.
