élj a mának
Suskó Nikoletta

Suskó Nikoletta

Élj a mának! Légy tudatos! Éld meg a pillanatot!

Sokat hangoztatott szlogenje ez rohanó világunknak. Gombamód nőnek ki azok a módszerek, melyek azt hangsúlyozzák:

tudatosítsd a pillanatot, a tapasztalatokat, légy jelen, s attól jobb lesz neked…

Azt gondolom, nem véletlen, hogy „újra felfedeztük” a tudatosítás módszerét, hogy ekkora igény van ezen tanokra, hiszen a fogyasztói társadalom által diktált tempót a lélek képtelen lekövetni. Végig szaladunk úgy egy napon, egy héten, hogy emlékeink is alig vannak róla. Ha folyton valaki/ valami után rohanunk, akkor hogyan tudjuk megfigyelni a tájat? Sehogy. Hogyan tudnánk elmesélni, mit is láttunk rohanás közben? Sehogy. Pontosan ezt éljük meg a mindennapok során is, és az ettől való szenvedés megsokszorozódik a közösségek által, mert ha a család minden tagja kapkod, rohan, másra figyel, felszínesen figyel, akkor eluralkodik rajtunk az érzés, hogy még inkább fokozzuk a tempót, hátha akkor lesz egy szusszanásnyi időnk a „kör lefuttával”. Hát nem lesz. És itt be is zárul az ördögi kör.

Egyszerűen nincsen más megoldás: be kell húzni a kéziféket.

Mi a jó hír? Ha szerencsénk van, mi magunk fékezünk és állunk le. Mi a rossz hír? Ha mi nem változtatunk, akkor nagy eséllyel majd az „élet” satufékez a maga bárdolatlan módján.

Tapasztalataim szerint az 50-es korosztálytól lefelé a „nem rohanást” már tanítani kell. Mesélni, beszélni róla, mert Hofi Géza örökzöldje már ritkán cseng a fülekben: „Lazítani, próbálj meg lazítani, nem győzlek tanítani, hogyan csináld. Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek, és aztán megint mehet minden tovább.”

Na jó, de akkor mit tehetünk? Menjünk betegszabira? Utazzunk el? Vegyünk ki a munkából egy-egy napot? Jól hangzik, de hosszú távon nem segít. Sok-sok példát lehetne hozni, számomra az autóvezetés hozta el az átütő felismerést, miszerint a vezetésben nincsen olyan, hogy kifújom magam, nem figyelek már oda, mert mindjárt odaérek. Egészen addig, míg le nem parkolok, be nem húzom a kéziféket és le nem állítom a motort, addig tartani kell a fókuszt, amíg még „van egy méter”, addig bármi történhet és nem jelenthetem ki, hogy odaértem. Az, hogy mindjárt odaérek, az pedig egy üres mondat; ha a célba érés előtt 5 méterrel koccanok, akkor nem értem oda. Ennyi. Nagyon jelen kell lenni. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez: jelen kell lenni a pillanatban. Hm…

De hát jelen vagyunk… vagy mégsem?

Most, ebben pillanatban, aki olvasod ezeket a mondatokat, játsszunk egyet! Csukd be a szemed és gondold végig mit csinálsz… Majd továbbra is csukott szemmel, gondold végig, vajon milyen ruha van rajtad, milyen tárgyak vesznek körül… Ha éppen egy munkát hagytál abba, hogy kicsit megpihentesd az elméd, akkor vajon mi volt az utolsó munkafolyamat, amire emlékszel? Végy egy mély levegőt és vizsgáld meg, milyen illatokat érzel? Milyen neszeket, zajokat hallasz éppen? Érzel-e valamit a testedben? Nyisd ki a szemed és mozogj nagyon-nagyon lassan, figyeld meg közben a testérzeteidet, a gondolataidat. Tartsd a fókuszt azokon a dolgokon, amiket az itt és most-ban tapasztalsz. Ehhez hasonló gyakorlatokkal újra taníthatjuk elménket, edzésben tarthatjuk, és ezáltal könnyebben tudjuk majd „kisöpörni” a felesleges, túlterhelő gondolatainkat.

A jelenben levés, tudatosítás nagyon egyszerű gyakorlat, könnyen elsajátítható. A nehézségét az adja, hogy elszoktunk tőle, hiszen szembe megy a fogyasztói társadalom elvárásaival, tempójával. Csak meg kell tapasztalunk, hogy a világ nem tipor el minket, ha egy kicsit leállunk, kiállunk a futóversenyből és elszürcsölünk egy kávét.

Mert megtehetem. Mert megteheted.

Megosztom a cikket

Share on facebook
Share on google
Share on twitter
Share on linkedin
Share on pinterest
Share on print
Share on email
levendula-empatika

Kapcsolódó írások

Scroll to Top