Vége a karanténnak. Újraindul az élet. Mehetsz! Kinyitották a karámot… akarom mondani karantént. De hova menjek? Akarok-e menni egyáltalán? Menni kell vagy maradni is lehet?
Hónapokkal ezelőtt többségünk szabad akaratából vállalta, hogy harcba száll egy láthatatlan veszéllyel. Igyekeztünk tájékozódni, vajon mit és hogyan kellene csinálni? Biztos választ nem kaptunk, talán nem is kaphattunk, így ki-ki a maga módján rendezte az életét. S ha kellett minden nap gondoltunk rá, hogy egyszer ennek vége lesz, csak tartsunk ki!
Végső soron volt egy követhető viselkedésminta és otthon maradtunk, amennyire csak lehetett. Közben féltünk, hőbörögtünk, segítséget kértünk, segítséget adtunk, szerveződtünk, újragondoltunk vagy csak bezárkóztunk és túladagoltuk magunkat hírekkel, adatokkal.
Na de mi lesz most? Úgy is kérdezhetném: Hová lettél, Győrfi Pál?
Irvin D. Yalom pszichiáter, Egzisztenciális pszichoterápia című könyvében olvashatunk arról, hogy milyen az, amikor „az egyén szembesül létének adottságaival.” E kifejezés alatt Yalom négy végső problémát értett, melyek „elválaszthatatlan velejárói az emberi létezésnek”. Az egyik ilyen végső aggodalom a szabadság. Ha most beszélgetnénk, biztosan hagynék egy kis csendet, hogy megérkezzen a gondolat: aggodalom a szabadságtól.
Igen, a hónapok óta vágyott és elképzelt szabadság, hogy végre mehessünk, hogy azt tehessünk, amit akarunk, hogy ne bezárva, hanem újra szabadon élhessünk… Nos bizony, ez a vágyunk most, hogy teljesülni látszik akár jelentős mértékű szorongással tölthet el bennünket. Yalom erről így gondolkodik: „Felfogásunkban a szabadság egyértelműen pozitív fogalom. A végső probléma szempontjából nézve azonban a szabadság ijesztő megvilágítást kap. Mintha nem lenne alattunk semmi, csak az űr, a feneketlen mélység. A talajtalanság felismerése és a biztonság, a kapaszkodók, a struktúra iránti vágy közötti ellentmondás feszültséget okoz.”
Mindez hogyan jelentkezhet a mindennapjainkban?
Belekerültünk egy helyzetbe, ahol semmi fogódzkodó, semmi iránymutatás nincsen. Csak járatlan utak és bizonytalanság. S így kellene elindulnunk… Az internet, a tévé mind azt nyomja az arcunkba, hogy a sok boldog ember kiözönlött az utcákra, terekre, dugig vannak az éttermek, kocsmák… de nekünk mégis ambivalens érzéseink vannak az újranyitással kapcsolatban? A mostanában zajló konzultációs folyamatokban sokszor mesélik bátortalanul klienseim, hogy olyan furán érzik magukat ebben a helyzetben. Érzik a nyomást, az elvárást, hogy visszatérjenek a korábbi életükhöz, de valami mégis maradásra bírja őket.
Azt gondolom, fontos kimondani, hogy ebben is mint oly sok esetben, jó, ha rátalálunk a saját igényeinkre, elvárásainkra. Fokozatosan induljunk el azon az úton, amit most jobb híján visszatérésnek nevezünk.
Sok olyan véleménnyel is találkozom, hogy „Milyen jó és élhető volt a város a karantén alatt.” Anélkül, hogy a betegséget és a tragédiákat visszavágynánk, a csendnek, a kevés autónak igenis tudtunk örülni.
Menni vagy maradni? Mindkét gondolat szorongató lehet. Félhetünk menni, hiszen sok hozzáértő szakember még arra figyelmeztet minket, hogy hordjunk maszkot, és hogy várható egy második hullám. De félhetünk maradni is, érezhetjük úgy, hogy kimaradunk valamiből, hogy miközben a világ újraéled, mi csak gubbasztunk otthon.
Higgyünk a saját megküzdési stratégiáinkban!
Bízzunk benne, hogy a szabadsággal is megbirkózunk, mint más nehézséggel eddigi életünk során. Ha pedig úgy érzed, hogy ehhez most segítségre van szükséged, akkor fordulj hozzánk bizalommal!
