Gondolatok egy agykutató, gyermekpszichiáter könyve alapján
– Bruce D. Perry: A ketrecbe zárt fiú –
Eleve nagyon sokat hallhatjuk, hogy mennyire fontos, mennyire meghatározó az első pár életév egy gyermek életében, de amíg 0-5 éves korú gyermekekkel foglalkoztam intézményes keretek között, nos ekkor még kifejezettebben ért el hozzám a gondolat: a korai életévekben megtapasztalt dolgok a legértékesebbek, a korai fejlesztés adott esetben felbecsülhetetlen! Persze már akkor is kissé ellentmondásosan éltem meg a tényt, hogy annak ellenére, hogy 10-ből 9 szakember elismeri, hogy a korai fejlesztés mennyire fontos, ehhez képest gyakran nehéz a hozzáférés a megfelelő szakemberekhez kisgyermekkorban.
Ez a cikk azonban arról szól, hogy
az agyat hogyan befolyásolják a korai életévekben bekövetkező traumák?
„Míg a végleges testmagasságunkat egészen a serdülőkor végéig nem érjük el, addig az agy egészen más ütemben fejlődik és hároméves korra eléri a felnőttkori méret 85%-át. Az emberi agy csecsemő- és kisgyermekkorban növekszik a legdinamikusabban, ami azt jelenti, hogy az agy növekedésének nagy része lezajlik az első három életévben.”
Sokáig uralkodott az a nézet, miszerint a gyerekek mindent kibírnak, rendbe fognak jönni, nem kell izgulni, hiszen olyan gyorsan alkalmazkodnak. E jelenség mögött azonban súlyos folyamatok bújnak meg.
„A gyermekek nem úgy születnek, hogy mindent kibírnak, csak tapasztalataik révén válnak ellenállóvá, rezilienssé. A fejlődő agy kisgyermekkorban nagyon könnyen alakítható, és rendkívül érzékenyen reagál az őt érő hatásokra – a jókra és a rosszakra egyaránt.” Ezért figyelhetjük meg a gyerekeknél bekövetkező hihetetlen tempójú tanulást, fejlődést, séma-elsajátítást. „A gyerekek az életük első szakaszában tapasztalt stressz- és gondozási minták hatásra lesznek ellenállók. Gyermekkorban trauma hatására is könnyen és gyorsan változunk.”
Pszichológusként egy-egy drámaibb helyzettel találkozva, sokszor magam is elgondolkodtam: Te jó ég, hogy bírja ki ezt egy ilyen kicsi lélek? Hogy tud működni a mindennapokban? Persze tudnunk kell, hogy a látszat ellenére a gyermeki lélekre igenis hatnak a traumák, és bár előfordulhat, hogy a laikus szemnek láthatatlanok a károk, de minél hosszabban van benne a gyermek egy traumatikus helyzetben, annál mélyebb és súlyosabb hatással lesz rá. A helyzet paradoxona, hogy egy bántalmazó, elhanyagoló családban növekvő gyermek, nem ismerve más családi mintát, mindenáron ragaszkodik szüleihez, mert mégiscsak ők jelentik számára a biztonságos, ismert közeget.
Hogyan hathat a hosszabban fennálló trauma, félelem egy gyermek viselkedésére?
„Minden életkorra igaz, hogy ijesztő helyzetekben az agy először a legmagasabb rendű kortikális régiók tevékenységét szünteti meg. Ezután képtelenek leszünk tervezni, éhséget érezni, mert adott helyzetben egyikre sincs szükségünk a túléléshez. Vészhelyzetben gyakran képtelenek vagyunk gondolkodni vagy akár megszólalni. Egyszerűen csak reagálunk. Ha a félelem hosszú ideig tart, akkor előfordulhat, hogy az agyban is krónikus vagy majdnem maradandó változások zajlanak le. Ha a terror tartósan van jelen valaki életében – különösen kisgyermekkorban –, akkor az ebből fakadó változások azt eredményezhetik, hogy az adott személy maradandóbban impulzívabban, agresszívabban, kevésbé figyelmesen, kevésbé empatikusan fog reagálni a világra.”
Ha ezen agresszív, impulzív viselkedés mögött nem fedezzük fel a megbúvó traumát, akkor csak egy rossz gyereket fogunk látni, aki folyamatosan provokál, keresztbe tesz, zavarja a közösséget. De ha lehetőségünk van a viselkedés mögé nézni, esetleg megérthetjük, hogyan miként tanulta meg a gyermek azt, hogy ez a működés a leghasznosabb az életben maradásához.
„A trauma túlterheli a stresszválaszrendszert, ami a kontroll elvesztésével jár együtt, ezért a traumatizált gyerekek kezelését azzal kell kezdeni, hogy biztonságos környezetet teremtünk számunkra. Ezt legegyszerűbben és leghatékonyabban egy kiszámítható, tiszteletteljes kapcsolat keretén belül lehet kialakítani. Ebből a gondoskodással teli kiindulási pontból a bántalmazott gyerekek elkezdhetik felépíteni önképüket, mely már abból indul ki, hogy képesek irányítani az életüket. A gyógyuláshoz elengedhetetlen, hogy érezzék: biztonságban vannak és ők irányítanak.
Ha a dolgok a gyermek első életéveiben jól alakulnak, akkor általában a későbbiekben sincs nagy probléma, sőt, a rendszer képes akár önkorrekciót is végezni, ha kisebb gondok adódnak.”
