Ha létezik olyan, hogy kedvenc szociálpszichológiai jelenség, akkor az enyém biztos, hogy a kognitív disszonancia redukció. Ez az összetett fogalom azt próbálja megmagyarázni, hogy miért és hogyan törekszünk ellentmondásmentes világot kiépíteni magunkban.
Leon Festinger amerikai szociálpszichológus, a kognitív disszonancia elméletének atyja, azt feltételezte, hogy egy ember alapvető törekvése, hogy világképében minél kevesebb ellentmondás legyen.
Számtalan kognitív elem (gondolat, emlék, tudás) alkotja a világról alkotott képünket. Ezek állhat egymással ellentmondásmentes (konszonáns) és ellentmondásos (disszonáns) kapcsolatban.
Akkor beszélhetünk disszonanciáról, ha a fejünkben az egyik gondolat mellett egy, annak ellentmondó elem is megjelenik. Konkrét példát élve: amikor a „15 perce állok ebben a sorban, de nem jutottam sokkal közelebb a pénztárhoz.” elem után „A másik sor vajon jobban halad?” elem következik. Ez lenne a kognitív disszonancia. Ilyen, egymásnak ellentétes elemek találkozásakor feszültség keletkezik bennünk.
A leggyakrabban akkor élünk át ilyen disszonanciát, amikor döntési helyzet van, ugyanis a választás pillanatában sosem lehetünk biztosak a dolgunkban. Itt a dilemma: Átmenjek a másik sorba, vagy maradjak ebben?
Mindenki törekszik arra, hogy az ellentmondás következtében megjelenő feszültséget megszüntesse, lecsökkentse. A disszonanciát kétféle módon lehet felszámolni abban az esetben, ha a választható alternatívák nem vonzóak a számunkra. (Tehát, ha már a jelenlegi sorban is nagyon utálunk állni, de bizonytalan a másik sor haladása is.)
Milyen stratégiákat alkalmaznak általában ilyen helyzetekben az emberek?
Van aki, leértékeli a szabad választás lehetőségét: „Nem állhatok már egyszerűen át a másik sorba, hiszen milyen hosszú ideje állok ebben a sorban”. Vagy: “ Muszáj voltam átállni, hiszen olyan hosszan vártam ott, itt biztos jobb lesz.”
Van aki, a választott alternatívát felértékeli és annak negatív következményeit lebecsüli: „Ó, még hogy hosszú sor! Majd karácsony idején, nah majd akkor lesz itt hosszú sor!”
A fenti példa szándékosan nagyon egyszerű élethelyzetre vonatkozik. Viszont a kognitív disszonancia redukció az élet bonyolultabb kérdéseit is átszövi:
- Kilépni egy munkahelyről, ahol hosszú ideje dolgozom, kedvelem a kollégákat, de egyre rosszabbak a feltételek.
- Felhagyni egy társkapcsolatot, amikor van benne jó is, de van bőven rossz is.
- Leszokni a cigiről, miközben dohányozni olyan jó.
Az önigazolást és a racionalizálást is az egymásnak feszülő gondolatok feszültsége táplálja. Célja ennek a működésmódnak, hogy megmaradjon a pozitív énkép. Szerintem nem kell hosszan gondolkodnia az olvasónak se, hogy felidézzen egy ilyen eseményt, amiben ez lejátszódott. Például:
- Sofőrként nem adott elsőbbséget a gyalogosnak, mert…
- Biztos csak alszik az a földön heverő ember, nincs szüksége segítségre.
- Nem adom át, a helyem én már a következő megállónál úgyis leszállok, és amúgyis…
- Ezt a doboz cigit még pont megvehetem, hisz csak….
- Még ezt az egy munkát bejezem, hisz…
Adódhat olyan élethelyzet, amikor a kognitív disszonancia redukció megfelelő használata épp hogy épít, és megóv bennünket. Ez sem egy abszolút értelemben vett negatív dolog, csak a megfelelő arányt kell megtalálni. Van, amikor teljesen értelmetlen megállni a gyalogos átkelő előtt, pláne ha kockázatot vállalok azzal, hogy a mögöttem lévő belém jön. Pláne, ha közben azt is érzékelem, hogy a gyalogos is még biztonságban van a járdán.
A kognitív disszonancia redukció egy természetes folyamat, ami végbemegy bennünk, amikor dilemmákkal kell szembenézni. Amit tehetünk, hogy tudatosítjuk a folyamatot és reflektálunk rá. Megpróbáljuk megválaszolni azt a kérdést, hogy vajon most mennyire dolgozik bennem a kognitív disszonancia redukció és megpróbáljuk hasznunkra fordítani. Nem kiiktatni kell ezt a jelenséget, hanem erőforrásként használni.
Forrás: Csepeli György(2006): Szociálpszichológia
